2018. május 25.

Elveszve Velencében - Első nap: Repülök!


A távolság légvonalban Budapest és Velence között megközelítőleg 563 kilométer. Kalandos egy nap volt, míg leküzdöttem ezt a távot, és végre letehettem a hátsómat a szállodában; az első nap a maga konkrétságában csak az utazásból állt, de számomra már az is roppant élveztesre sikeredett. 

A gépem 16:25-kor indult Trevisoba, én pedig, mint repülőgép-szűz, igyekeztem mindenre a legnagyobb körültekintéssel odafigyelni. Már a csomagolás alatt is folyamatosan azon izgultam, vajon rendben leszek-e a biztonsági ellenőrzés alatt, megtalálom-e a check-in pultot, mennyire lesz fejetlenség a reptéren. Így visszagondolva ez mind-mind édes kis semmiségnek tűnik. 

Életemben nem jártam még a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren, szerintem totál lerítt rólam, hogy ez lesz az első alkalom, hogy megfordulok ott. Azonban ha segítséget is kértem, készséggel válaszoltak nekem, nem néztek hülyének. A terminálban nem uralkodott olyasfajta káosz, mint amivel ijesztgettem magam, és még egy kávéra is jutott időnk a szüleimmel, mielőtt átmentem a biztonsági ellenőrzésen, így teljesen agybaj-mentesen megúsztam mindent. Persze közben átkozottul izgultam is, mint amikor az ember tudja, hogy valami piszkosul jó dolog fog történni vele hamarosan, és elkerülhetetlenül sodródik afelé a szenzációs esemény felé. Kezet, lábat, gyomrot megbizsergető, az már biztos!

A safety check-nél tudatosan olyan sorba álltam, ahol láttam, hogy oltári jó fej a személyezet, segítettek is nekem, mit hogyan kell ilyenkor. Otthon persze kiokítottam magam az egész procedúrával kapcsolatosan, de jó volt, hogy azért türelmesen kezeltek engem, a kis újoncot. A detektoros kapunál így is besípoltam, mint kiderült a szaggatott farmert nem igazán preferálja a gépezet, de ezen jól elkuncogtam az ellenőrzést végző lánnyal, aztán utamra engedett. Fel sem fogtam, hogy az, amitől olyan totál be voltam parázva, végül egy ilyen jó kedélyű folyamatba torkollik.

Amit nagyon csípek, az a hatalmas éles váltás, amely a biztonsági ellenőrzést követi. Egyszerre a bőröndöddel együtt ott vagy egy meseország közepén, a hangszórókból az a tipikus liftben hallott fancy relax zene szól, a duty free shopban meg csak tátod a szád, hogy mi van itt. A tranzitban nem sok időt töltöttem el. Még meg sem találtam a táblán, melyik kapuhoz kell mennem, ott termett mellettem egy segítőkész reptéri alkalmazott, és egy pillanat alatt megmondta, merre hány méter azzal, hogy nem árt sietnem, mert már boarding van. Bennem persze megállt az ütő egy pillanatra, mert még elég sok idő volt az indulást megelőző 30 percig, amikor is a kapuk záródnak, szóval úgy szedtem a lábam, mint akinek mindjárt elmegy a repülőgépe, de aztán kiderült, hogy totál időben vagyok, a jegyeket még el sem kezdték ellenőrizni a kapunál, mire én nagy lihegve odaértem. 


Hihetetlen volt ott állni a repülőgép előtt, felszállni rá, letenni magam az ablak mellé, és várni, hogy megtörténjen a csoda. Hallottam már beszámolókat arról, kinek milyen volt az első repülése. Volt, aki azt mondta, nem volt nagy cucc. Hát én nem az a típus vagyok, aki halálra unja magát út közben, ezt élből leszűrtem már akkor, mikor még csak pozícióba állt a gép a felszálláshoz. Keresztet sem kellett igazán vetnem, egy pillanatig sem féltem vagy voltam rosszul. Az elejétől a végéig boldog voltam. Csak így simán: boldog. A házak makettnyire zsugorodtak össze alattunk, aztán végleg eltűntek, és belevesztünk a felhők közé. Az egész annyira gyönyörű volt, hogy már ott és akkor megfogadtam: nem ez lesz az utolsó repülős utazásom ebben az évben.

Le se akartam jönni onnan, úgy tapadtam az ablakra egész végig, mint akit odapillanatragasztóztak. A felszállás pillanatában örömömben sikítani tudtam volna, mint egy kisgyerek. Maga az út is jó hangulatban telt, a kapitányunk induláskor bejelentkezett, bemutatta a staffot, mondott néhány szót előljáróban, milyen az idő, mennyi idő alatt érünk Trevisoba - az egész mint egy kis show műsor. Imádtam az egészet, A-tól Z-ig.

Treviso kis reptér, és ezt korábbi tapasztalat hiányában is meg tudtam állapítani, de így legalább nem volt nehéz kijutnom, miután felszedtem a csomagomat. A reptéri transzferig még volt egy kis időm, és szerencsésen meg is találtam a felszállóhelyet. Innen még jó egy órányi buszútra volt az én valódi úticélom, Velence, de én már itt is piszok lelkes voltam önmagában a gondolattól, hogy igen, itt vagyok Olaszországban, a nagy kaland pedig immáron kezdetét veszi

Nincsenek megjegyzések:

Copyright © 2016 s a f e & s o u n d , Blogger