2018. május 17.

Elveszve Velencében #1 - Aki egyedül van, az attól még nem magányos



Nem vagyok valami tapasztalt a külfödre utazások terén, csak mostanság kezdtem belekóstolni, de roppantmód lelkesnek mutatkozok iránta. Az egész tavaly ilyenkor kezdődött Görögországgal, a világlátás izgalma pedig azóta kiolthatatlan tűzként lobog bennem, ha lehetek ilyen költői. A későbbiekben lehet, hogy külön mesélek majd arról is, most azonban egy jóval frisebb élménnyel szeretnék kezdeni, méghozzá egy élő fantáziavilágban tett látogatással. Az úticél Velence, méghozzá egyes egyedül. 

Jó tíz évvel ezelőtt már jártam ezen a festői helyen, de csak egyetlen napot tölthettem el a szűk kis utcácskák és gondolák között. Nem is csoda, ha csak homályos emlékképek maradtak meg a látogatásból, és az agyamba vésett ígéret: ide még vissza kell jönnöd! Hogy őszinte legyek, nem tudom, miért vártam ilyen sokat. Talán most álltak jó helyzetben a csillagok? Minden esetre onnantól kezdve, hogy felébredt bennem az utazás iránti vágy, tudtam, hogy a következő állomás erős esélyese Velence lesz. 

Először magam kezdtem el utánajárni az utazás megszervezésének, de megállapítottam, hogy ehhez talán még nem vagyok kellőképpen felkészült/tapasztalt, így a helyi utazási irodához fordultam, ahol a létező legkészségesebben és aranyosabb módon mindenben segítettek nekem. Emlékszem, már konkrét tervekkel érkeztem, két órával később pedig úgy álltam fel az asztaltól, hogy le volt foglalva a szállásom és a repülőjegyem is, kis híján már csak csomagolnom kellett volna egy-két formaságot leszámítva. Ami azonban a leginkább jelentőségteljessé tette a procedúra végét, hogy innen bizony kérem, már nem volt visszaút, valósággá vált az, ami eddig csak elméleti síkon élt a fejemben, én pedig elképesztően boldog voltam miatta. Alig tudtam elhinni, hogy én, aki Görögországot is tizensok órányi buszozással értem el anno - amit egyébként elejétől a végéig élveztem -, most repülőgépre fogok szállni, és röpke másfél óra leforgásával később már Treviso-ban toporgok a bőröndömre várva. 

Ez azért még mindig barátságosabb alternatívának bizonyult, tekintve, hogy egyedül készültem nekivágni a nagy kalandnak, amivel kb. a családom idegein táncikáltam. Onnantól kezdve azonban, hogy hazajöttem azzal, hogy már minden le van zsírozva, nekik sem volt mese, szembesülni kellett vele, hogy bizony komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, elutazom. Nem féltem az egyedülléttől, sokkal inkább izgatottá tett, hogy magam fedezhetem fel Velencét, eltévedhetek a sikátorok között, vagy éppen a lábamat lógathatom a kikötőben, és nem függök majd senkitől. Szabadnak lenni mentem Velencébe.

Sokan nem szeretnek egyedül lenni, főleg nem egyedül elutazni valahová. Én azonban úgy gondolom ég és föld a különbség egyedüllét és magány között. Amikor egyedül vagyok, nem vagyok magányos. Magammal vagyok. A valaha volt legjobb társasággal. Volt, aki azt mondta, ő az én helyemben nem merne ebbe belevágni egyedül, még a repülőgépre sem ülne fel kíséret nélkül, nemhogy még egy idegen országban töltsön el némi időt, kvázi csak saját magára utalva. Nem gondolom, hogy ez bátorság kérdése, inkább beállítottság-függő lehet. Született introvertált vagyok, alapjáraton szeretek magam lenni, és napi szinten szükségem van arra, hogy egyedül legyek és "kiheverjem" az emberek között töltött időt. Így nem hiszem, hogy nehéz lenne végigcsinálni.

Azzal is tisztában voltam, hogy ez az utazás egyfajta önismereti kihívásnak is simán elmehetne - el is ment. Jobban bele akartam látni abba, ki vagyok én, vagy éppenséggel milyen ember szeretnék lenni. Úgy jöttem onnan haza, hogy azt éreztem: közelebb kerültem önmagamhoz. Ha valamiért, hát már ezért megéri néha egyedül felcsapni a vállunkra a hátizsákot és kicsit egyedül maradni a gondolatainkkal. Garantálom, hogy nem harapnak!

- Folyt. Köv.

Nincsenek megjegyzések:

Copyright © 2016 s a f e & s o u n d , Blogger