Azért vannak a jó barátok


Hihetetlen, hogy vannak emberek, akik egy csapásra képesek visszaadni a hitemet és arra motiválni, hogy folytassam azokat a dolgokat, amiknek hátat akarok fordítani. Nem sok ilyen valakivel találkoztam az életemben, de aki minden kétséget kizáróan ilyen, az Orsi, akinél tegnap volt szerencsém villámlátogatást tenni. 

Orsiról azt érdemes leginkább tudni - milliom dolgot el tudnék mondani, de akkor holnap reggelig nem kelnék fel a billentyűzettől -, hogy gimnáziumi osztálytársam volt, és nagyon sok köze van ahhoz, hogy ma olyan vagyok, amilyen, természetesen a kifejezés pozitív értelmében! Konkrétan ő mutatta meg nekem az első dél-koreai pop számot, és ezzel együtt indított el a lejtőn, felkeltve az érdeklődésemet Dél-Korea iránt. 

Azonban nem ez a legnagyobb érdeme, ennél sokkalta nagyobb varázslat birtokosa ő, olyasmié, amiért nem győzöm eléggé csodálni őt. A gimi után hosszú évekig nem találkoztunk egymással vagy tartottuk a kapcsolatot, aztán ismét egymásra találtunk - ez is az ő érdeme, ő írt rám Facebookon. Azt kell mondjam, hálás lehetek a sorsnak, amiért Orsi itt van az életemben. Sok mindent megélt és él meg folyamatosan, a szemem előtt lett először feleség, aztán kismama, és roppantul szerencsésnek érzem magam, hogy mindezt figyelemmel követhettem. Ha valaki, hát Orsi nagyon de nagyon rászolgált a boldogságra! 

Szeretem hallgatni, amikor mesél. Tegnap is ülünk a konyhában, esszük a répás-almás-fahéjas muffint, ő pedig csacsog mindenről, ami történt vele. Jóról is, rosszról is egyaránt. Én pedig csak ülök, hallgatom, és közben arra gondolok: évezredeket el tudnám hallgatni őt. Nem egyszer javasoltam neki, hogy írjon könyvet, mert nemcsak elmondani tudja szépen a dolgokat, hanem leírni is. Blogot mindenestre vezet, érdemes meglátogatni, mert egyrészt izgalmas témákkal foglalkozik, másrészt pedig roppantul élvezetes olvasni őt. Orsi az a fajta lány, aki egy sima közértbe menetelt is úgy tud elmesélni, hogy a hasad fogod a nevetéstől, vagy éppen lerágod a körmöd az izgalomtól. 

Ráadásul ahogyan hallgatom őt, nem érzem azt, hogy agyilag ez igénybe venne, nem fáradok, sőt, épp ellenkezőleg! Töltődöm általa, felvidít, inspirál. Csodálatos ember. Mindig úgy jövök haza a találkozásainkról, mintha egy nagy energialöketet kaptam volna ahhoz, hogy szembenézzek mindazzal, amivel szembe kell néznem. Úgy érzem, fel tudok kelni az ágyból reggelente, és le tudok győzni bármit, ami az utamba áll. Motivál arra, hogy leküzdjem az akadályokat, amiket az élet gördít elém.

Ha őt látom, és a dolgokat, amelyeket elért vagy éppen véghez visz, az jár a fejemben: meg tudom csinálni. Én is képes vagyok rá. Ezért pedig nem lehetek elég hálás neki, főleg most, amikor olyan nehezen megy minden, és még ahhoz is mérhetetlen lelki erőre van szükségem, hogy reggelente felébredjek, esetleg munkába induljak, és úgy alapjában véve legyűrjem a napokat, a maguk hosszas egymásutánjában. Nem mondtam el neki, hogy mennyire sokat jelent ez nekem, hogy mennyire szükségem volt rá, hogy találkozzak vele. Azt hiszem, életet mentett.

Közben pedig csak abban reménykedek, hogy valamit én is hozzá tudok tenni az ő életéhez, ahogyan ő teszi többé és boldogabbá az enyémet. Tudom, hogy nem vagyok a legjobb barát. Nem mindig vagyok ott, amikor kellenék, sőt még a hálátlan jelzőt is megkockáztatom magamra aggatni - úgy érzem, lehet benne valami. Mégis bízo, benne, hogy valahogy, akárhogy, bárhogy, de viszonozni tudom Orsinak azt, hogy minden találkozásunk alkalmával arra sarkall engem, hogy jó emberré váljak. Hogy ne hagyjam, hogy elszaladjon mellettem az élet. Hogy nőjjek fel kicsit. Nem nagyon, csak amennyire szükséges.

Végre úgy érzem, ebben az évben talán először, hogy a sors igenis kegyes hozzám. Megajándékozott valakivel, aki valódi barát. Minden ízében.

Nincsenek megjegyzések:

Copyright © 2014 s a f e & s o u n d , Blogger